Komárom-Esztergom megyei Értéktár :Komáromi szekeresgazda ruházat és életmód
 
 
  Komáromi szekeresgazda ruházat és életmód

I. A kiemelkedő nemzeti érték adatai:

Térkép
A nemzeti érték megnevezése:
Komáromi szekeresgazda ruházat és életmód

A nemzeti érték szakterületenkénti kategóriák szerinti besorolása:
Megyei értékek,
Kulturális örökség,

A nemzeti érték fellelhetőségének helye:
Komárom

A nemzeti érték rövid, szöveges bemutatása, egyedi jellemzőinek és történetének leírása:

Megkülönböztetett figyelemmel kell megemlékeznünk Komárom lakosságának legősibb, tekintélyes rétegéről: a szekeresgazdákról, akiket nemcsak a környező helységekben, hanem az ország távoli részeiben is becsültek és tiszteltek. Zolnay László így emlékezik meg róluk: 

„Országos hírűek voltak a komáromi szekeres gazdák is. Vágtató szekereikkel télen-nyáron repítették a kereskedőt, az utast. Szervezetük, mely részben a hajóvontatásból fejlődött ki, valóságos katonai szervezet volt. Ünnepeiken lóháton, ezüstláncosan, ezüstgombos fekete-magyarban vonultak fel; oldalukról nem hiányzott a fringia, csizmájukról a sarkantyú, prémes kucsmájuk mellől a sas- vagy kócsagtoll.” Szemet gyönyörködtető látvány volt a szekeresgazdák lovas bandériuma. Vezetőjük a maguk választotta kapitány,  tisztségviselőik a zászlótartó, az alabárdos és a két buzogányos. Maguk a komáromi szekeresgazdák büszkén vallották és vallják magukat a városukat alapító honfoglaló magyarok egyenes leszármazottainak.”

A mesés szigetnek, a Csallóköznek, és legnagyobb településének Komáromnak őslakosságára többen is felfigyeltek. Bél Mátyás (1684-1749), korának nagy tudósa, fő művében, a Notitia Hungariae Novae historico-geographica címűben így ír a csallóközi magyarokról:

„Ami a magyarokat illeti, az egész vidéken, amelyen széltében megfészkelt a nemzet, aligha találsz fajtabelibbeket, vagy kik jellemvonásukat jobban megőrizték. Az dicsekedhetik azzal, hogy látott magyar embert, aki látott már csallóközi férfit.”

Hermann Ottó (1835-1914), a kitűnő természettudós, könyvet írt a magyar nép arcáról  és jelleméről. A típus kiváló példái gyanánt hozza fel a komáromi szekeresgazdákat. Ezt írja róluk:

 „A magyar arcra és tekintetre nézve a próbakövet ott találjuk meg legbiztosabban, ahol a viszonyok úgy alakulnak, mint pl. Rév-Komáromban, ahol a változó, könnyen engedő városi elemekkel szemben tömör elem áll fenn, mely hajlam és hivatás szerint egynemű, nem vegyül, és csak kevés töredéke veszi fel a divat mázát. Ezt az ún. szekeres gazdák alkotják. Megfelelő renden bármely más nemzetnél, ehhez fogható tekintetet hiába keresünk.”

A török háborúk óta valamennyien „hétszilvafás nemesek” voltak. Közülük került ki a naszádosok tekintélyes része. Bátran harcoltak, de ezért a császártól csak birtok nélküli, ún. armális nemességet kaptak, tehát két kezük munkájával kellett megkeresni kenyerüket.

A szekeresgazdák Komárom lakosságának azt a rétegét képezték, amely letelepedése óta a második világháborúig kitartott az ősi foglalkozás mellett. Tovább folytatták az állattenyésztést, a földművelést, és ellátták a környék szállítási feladatait: a szekérrel való fuvarozást és a hajóvontatást.  A hajókat a gőzhajók megjelenéséig árral szemben vontatással juttatták el a rendeltetési helyükre. Lovakkal és ökrökkel végezték a hajóvontatás nehéz és veszélyes munkáját. A komáromi szekeresgazdák valószínűleg már a magyar hajózás megindulásakor bekapcsolódtak a dunai vontatóláncba, melynek mindvégig fontos részesei voltak.  A hajókat általában kettesével egymás mellé kötve vontatták. A parton kitaposott vontatóút vezetett, ezen haladtak a hajtók és párosával a vontató állatok. Ahol magas, meredek volt a part, lépcsőzetes, több szintű utat képeztek ki, hogy bármilyen vízállásnál megfelelő úton haladhassanak a lovak. A vontatóút hol az egyik, hol a másik parton vezetett. Az átváltás bonyolult, nehéz művelet volt, melyben az embereknek és az állatoknak pontosan kellett dolgozniuk. Dunai hajók vontatásához 200-300 m kötélre volt szükség. Ezt a nyolc ágból font, karvastagságú kenderkötelet komáromi kötélverők készítették. Két közepes nagyságú, egymással összekötött hajó vontatásához kellett: 5-9 hajós, 2 vontatógazda, 1 kurtulyás (a kötelekre vigyázó), 18-20 hajtó, 30-38 ló. A vontatás kiváló helyismeretet, nagy szaktudást, és rendkívüli lélekjelenlétet igénylő, veszélyes foglalkozás volt. A hajókat általában Győrig vagy Bécsig, de néha Regensburgig, sőt Ulmig is elvontatták. Tutajvontatást is vállaltak.

Komáromba, központi helyzetéből kifolyólag, mindig rengeteg ember és áru érkezett és ment tovább. E nagy forgalom lebonyolítását a szekeresgazdák végezték. Különleges komáromi szállítmány volt a viza. Ez a hatalmas testű, sok (bécsi) mázsás hal még a 16. és 17. században is nagy bőséggel tanyázott a csallóközi vizekben. A legtöbb viza Bécsbe került eladásra vagy rendszeres járandóság fejében a császár asztalára.

Kevés kivételtől eltekintve a városnak egy negyedében, egymás mellett laktak. A hitújításkor reformátussá lettek, s vallásuk mellett több évszázados üldöztetés ellenére kitartottak. Egymás közelségének tudata erősítette az elnyomókkal szembeni ellenállásukat és közösségi érzésüket. A hagyományokhoz erősen ragaszkodtak. Külön vendéglőjük volt, itt rendezték meg időnként a mulatságokat is. Reggelig fújták a nótát, és járták a híres „megyercsi utcait”. Színjátszó csoportjuk, énekkaruk is volt. Jól beszéltek latinul és németül, ezt a távolba szólító munkájuk kívánta meg.

Jellemükre fényt vet az is, hogy a hajóvontatás rendkívül összetett gazdasági és fizikai műveleteinek lebonyolításához nem volt írásba foglalt szabályzatuk, mégis óraműpontossággal hajtották végre – sokszor több országon keresztül – vállalt feladataikat. Mindig az lett a vezető, aki a legügyesebb, legrátermettebb, legmegbízhatóbb volt, akinek erényeit maguk is elismerték. A kort és a tudást méltányolták, és eszerint adták meg mindenkinek a tiszteletet. Áldozatkészségüket bizonyítja, hogy 1784-ben, a református templom építésekor a költségek fedezésére az egyházközségnek ajándékozták ezüstgombjaikat, menteláncaikat, sőt ingyen fuvart is vállaltak.

A szekeresgazdák köztiszteletben álló tagjai voltak a város társadalmának. Úgyszólván minden megmozdulásban részt vettek, s abba beleszólási joguk volt. Ha alkalom kínálkozott, országos kulturális rendezvényen szerepeltek, vagy gazdasági kiállításon állták a versenyt terményeikkel. A szekeres gazdák díszruhája valóban festői volt. Sötétkék posztóból készült nadrágból, mellényből, dolmányból és mentéből állott. A nadrág testhez álló magyar nadrág volt, a comb elülső felső részén szépen fonott fekete vitézkötéssel, a varrásokon fekete paszománnyal. A mellényen szép, finom művű, fél mogyoró nagyságú és alakú ezüstgombokat viseltek. A dolmány derékba szabott volt, elöl fekete vitézkötésekkel, fél dió alakú és nagyságú ezüstgombokkal. Hajtókája kicsiny volt, éppen hogy nyitva hagyta a nyakat. A hajtóka alól kilátszott a fehér ingnyak és az aranyrojtos fekete magyar nyakkendő. A mente volt a ruházat legszebb darabja. Elöl gazdagon rádolgozott vitézkötések és két- vagy négy soron varrott, dió alakú és nagyságú ezüstgombok díszítették. Oldalt is, hátul is minden varrást fekete paszomány takart. A mentét körös-körül asztrahánprém szegélyezte, ebből készült a gallér is. Melegebb időben panyókára vetve viselték. Az elejének két felét válltól-vállig érő mentelánc tartotta össze. Kucsmájuk asztrahánprémből készült, régente kócsag-, később fácántollat tűztek melléje. Az öltözetet fekete, oldalt varrott, ráncos torkú vagy rámás magyar csizma egészítette ki. Különleges alkalmakkor, például ha testületileg vonultak ki, oldalukon kardot viseltek. Külön tanulmányt lehetne írni a szekeres gazdák ruháinak finom művű ezüstgombjairól és csodálatosan szép menteláncairól. Szemet gyönyörködtető látvány volt mindig, ha kivonult a szekeres gazdák lovas bandériuma. A bandérium nem volt állandó jellegű alakulat. Csak különleges ünnepségeken szerepelt, és alkalomszerűen állott össze. Vezetőjük a maguk választotta kapitány volt, tisztségviselőik a zászlótartó, az alabárdos és a két buzogányos. A szekeres gazdák mutatós emberek voltak ezüstgombos, menteláncos; asztrahánprémes díszruhájukban. Ha a bandérium kivonult, kardot kötöttek oldalukra, lovukra pedig díszes nyeregtakarót terítettek. A nyeregtakaró vagy csábrág piros posztóból készült, melyet kb. kétujjnyi aranypaszomány.



Indoklás az értéktárba történő felvétel mellett:

A komáromi szekeresgazda életmód és viselet csak Komáromban, a történelmi Felvidék legfontosabb városában volt fellelhető, és az egész kárpát-medencei magyarságot tekintve teljesen egyedülálló. 



A nemzeti értékkel kapcsolatos információt megjelenítő források listája (bibliográfia, honlapok, multimédiás források):

Kecskés László (1913-1995): Komáromi mesterségek 1978.

Bél Mátyás (1684-1749): Notitia Hungariae Novae historico-geographica

Hermann Ottó (1835-1914) Az igazi magyarok 1903.



A nemzeti érték hivatalos weboldalának címe:
www.klt.hu

II. Mellékletek:



Fénykép, audiovizuális dokumentum letöltése:
komaromi-szekeresgazda-ruhazat-es-eletmod-219-media.pdf

Megfelelést valószínűsítő dokumentumok, támogató és ajánló levelek letöltése:
0
 

  Legfrissebb:





 
  Települési
  NMI
  Megyei
  Emlékművek  
  Útmenti keresztek